Földgáz - A környezetkímélő energia forrása

Hinel Attila: Az ember melegségre vágyik

Kezdetben volt a tábortűz, aztán még sokáig. Az első kandalló megépítéséig ezredévek teltek el. Ám az elmúlt fél században a fűtéstechnika legalább akkorát fejlődött, mint korábban kétezer esztendő alatt. Csavarunk egyet a termosztáton, esetleg beprogramozzuk a mindentudó kazánt két hétre előre, órára-percre pontosan, ha elvétettük, korrigáljuk a munkahelyről interneten, s a hőmérő már be is állt a kívánt Celsius fokra, tizedes pontossággal. Nem is feltétlenül lángok adják már az otthon melegét. De valamit valamiért: egy hőszivattyút nem lehet bensőségesen körbeülni, a fan-coil fűtésbe sem lehet úgy beleszerelmesedni, mint Kreibich bácsi legendás, békebeli termokoksz kályhájába.

A majd’ két évtizede elfeledett hiánygazdaság után a fűtőberendezések, hőleadók palettáján akkora a választék, hogy a szakemberek is nehezen igazodnak el benne, és a konkrét típusok kiválasztásánál inkább a márkahűség, mintsem a műszaki paraméterek naprakész ismerete vezérli őket.

Európa nyugati – elsősorban németajkú – területein az a gyakorlat, hogy a szakember, az „installateur” egyben szaktanácsadó és egyfajta „kiskereskedő” is: a lehetőségek, az elvárások és a tervek ismeretében ő maga szerzi be a szükséges berendezéseket, szerelvényeket, majd azt (szolid árréssel) beszerelve tovább értékesíti a megrendelőnek. Nálunk, bár az épületgépészetben is erős a német hatás és befolyás, ez nem így van. Ennek több oka is van. Egyrészt az építtető, a lakásfelújító még mindig nem tudta teljesen levetkőzni az emberarcú hiánygazdaság „csináld magad” mozgalmában fogant habitusát, bár nem akar már maga barkácsolni (nem is teheti), de legalább a kiválasztás jogát fenn akarja tartani magának. Másrészt, illetve pont emiatt, a hazai nagykereskedők sem csak a szerelőket, kivitelezőket szolgálják ki, mint például Németországban, ahol elképzelhetetlen, hogy a lakosságot kínálja meg egy magára valamit is adó nagybani épületgépészeti áruda.

Nálunk széles néprétegeket célzó akciókkal vannak tele nemcsak az ingyenes reklámújságok, de szórólapok, óriásplakátok is hirdetik a kazánokat, szerelvényeket, csöveket, radiátorokat, illetve a „szakvásárokon” kiállítók is nagyrészt az utca emberén próbálják megkeresni a standravalót. Helyi sajátosság ez nálunk, mégcsak nem is regionális: a volt keleti blokk többi államának legtöbbjében a német modellt követik.

Nincs is ekkora választék például Csehországban, ami nem feltétlen negatívum: egy áttekinthető, kiegyensúlyozott piacon kevés az esélye, hogy tömegével bukkanjanak fel noname pillanatmárkák, amelyek forgalmazója, importőre sokszor tiszavirág-életű vállalkozás, szervizhálózatuk kiépítetlen, a garanciális kötelmek nem igazán teljesülnek. (Bár az utóbbi években sokat fejlődött a magyar piac is, főleg a kora kilencvenes évekhez képest, amikor teherautók platójáról tukmálták a bizonytalan eredetű, olcsó cirkókat a gázprogramba frissen belépett települések naiv és lelkes népességére.)

Az, hogy ma több mint ötvenféle fali- és állókazánból (korábban volt ez száz is) választhatunk, minimum húsz-harminc radiátormárka és megszámolhatatlan mennyiségű csőtípus, szerelvény közül, gazdaságélénkítő jelenség; ugyanakkor azt is tükrözi, hogy az épületgépészet ma már egyre tekintélyesebb szeletet hasít ki a lakás bekerülési költségéből: míg korábban nem érte el a tizenöt-húsz százalékot, ma már nemritkán meghaladja az egyharmadot. Az épületgépészet legfontosabb részterülete pedig a fűtéstechnika.